Sok okból tartanak emberek kutyát. Közülük elég kevesen tanítják tudatosan. Miért tanítjuk a kutyánkat?
Van, aki győzni akar. Úgy tűnik, ez jó cél, pedig az ilyen emberek a kutyájukban látják az egyetlen lehetőséget arra, hogy önbizalmat szerezzenek. Az élet más területein nem érzik magukat sikeresnek. Nagyon nehéz azzal szembenézni, hogy a sikereinknek és a sikertelenségünknek mi magunk vagyunk a legfőbb oka. A kutya azért „jó”, mert ha sikerül egy versenyen jó eredményt elérni, akkor növelhetjük az önbizalmunkat: jó kiképzők vagyunk. Ha mégsem sikerül úgy, ahogy gondoltuk, lehet szidni a kutyát: nem figyelt, hibás tenyésztés, alkalmatlan a feladatra. Szomorú látni a versenyeken azokat, akik csak a győztes teljesítményért jutalmazzák a kutyájukat. Láttam olyat is, aki egy tét nélküli játékban elért második(!) helyezés után dúlt-fúlt, a kutyájára rá sem hederített – tizenéves kislány volt! Az ő számára a kutyája nem több egy eszköznél.
Van, aki munkatársat keres a kutyában. A vadászok, a kutyás mentők, a pásztorok azért tartanak kutyát, hogy egy bizonyos jól körülhatárolt feladatot elvégezzen. Ahogyan az emberi munkatársak kiválasztásánál is, itt is fontos a rátermettség, nemcsak a személyes szimpátia. És itt is, ahogyan az emberek esetében, a kutya munkatárs, akivel együtt dolgozunk. Nem mindegy, milyen kapcsolatban.
A legtöbb ember a kutyában társat keres. Én is. Nem eszközt, nem önigazolást, hanem társat. Társat, akiért felelősséget vállalhatok, aki örömet nyújt, akivel jól érzem magam. Be kell vallanom, hogy embertől nem kaphatok olyan feltétel nélküli szeretetet, mint a kutyáimtól. Nyilván rengeteg mindent csak emberektől kaphatok, de ezt az egyet nem. A kutyáim rám vannak utalva. Én vagyok számukra az élelem, a biztonság, a játék, az öröm és a szabályok. Minden. És ez azért jó érzés. És jó felelősség 
Azt jelenti, hogy nekem kell megadnom a kutyáimnak mindent, amire szükségük van: biztonságot, biztatást, bizalmat (véletlen, hogy ennyire hasonlóak ezek a szavak?), és emellé szabadságot is. Nagyon sok mindenben hasonlít ezért a kutyatartás a gyerekvállaláshoz. Nagyobb felelősség, mert a kutyám egész életében tőlem függ, csak azt kapja meg, amit én megadok neki, míg a gyerekemre nem csak én hatok; szabadon dönthet, és néhány év múlva választhat más értékrendet, lakóhelyet, mint amit én mutattam neki. És kisebb felelősség a kutyázás, mert a kutyák lényegesen egyszerűbb lények, mint az emberek, sokkal könnyebb boldoggá tenni őket.
Nekem fontos, hogy a kutyáimnak legyen magánélete. Sokszor elengedem őket, akár magamtól távolabb is szaglászni, futkosni, ismerkedni. Persze ennek feltétele, hogy visszajöjjön, ha hívom. Enélkül a biztonságát veszélyeztetném – és mások nyugalmát.
Te mit gondolsz?