Egy apportos, jó idegzetű, figyelmes kutyával sok és nyilvánvaló sikerélményed lesz, ha dolgozol vele: versenyeken, vizsgákon jól szerepeltek. Ha nem sikerül, akkor se add föl, és legfőképpen, ne hibáztasd a kutyát! A kutyától, akit szeretsz, rengeteget tanulhatsz. Talán még többet, ha nehezebben jönnek a sikerek. Ilyenkor gondolkozni kell, miért nem sikerült, figyelni a kutyát, értelmezni a helyzetet, vajon miért úgy csinálta, ahogy csinálta. Eközben a gondolkozás közben olyan dolgokra jössz rá, amikre nem is gondoltál volna. Megtanulod a kutyád jelzéseit, kitanulod az észjárását, kipróbálsz, esetleg kitalálsz újabb és újabb módszereket.
Négy kutyám közül hármat egyáltalán nem érdekelt az apport. Gyöngyvirággal 3 hónapig dolgoztam, hogy visszahozza – hogy visszahozzon bármit is. Kaptunk őzlábat is, hátha az izgalmas – az sem érdekelte. Végül megértette, hogy én azt akarom, hogy vegye föl, és hozza vissza nekem. Onnantól bármit visszahozott – a kedvemért. Ő egyébként sem fogadott el jutifalatot: számára az én örömem, elégedettségem volt az egyetlen jutalom. Ezért volt hiábavaló az érdeklődésének fölkeltésére tett minden kísérlet, és ezért sikerült, amikor megértette, hogy mit akarok.
Som szeme előtt sokat labdáztam Kökénnyel, de még így is csak jutalomért ment a labda után eleinte. Aztán megszerette, és most már azért adok neki jutifalatot, hogy szívesen adja oda a labdáját, amihez annyira ragaszkodik.
6 évig versenyeztem Sommal, míg rájöttem, miért hagy ott időnként a pályán, főleg versenyen. Egyszerűen lehajolt szimatolni, és rám se hederített. Nem értettem, ki voltam borulva, de sosem éreztem, hogy „hülye kutya”, vagy hogy „alkalmatlan az agilityre”. Kerestem magamban a hibát, és nagy sokára megtaláltam: amikor én elbizonytalanodom, akkor már nem jó játék az agility, sőt, rém kínos a helyzet! Ebből a helyzetből lép ki (most már látom, hogy sok kutya) az elfordulással, nem figyeléssel. Azóta nemcsak Somnak, másnak is tudtam segíteni ilyen bajokon: nyugalom, magabiztosság, egyértelmű vezetés, és máris figyel a kutya, hiszen ez számára komfortos, boldog helyzet. És máris „alkalmas” lett.
Van persze kivétel is. Egy bizalmatlan kutyából sosem lesz terápiás kutya. Akinek tériszonya van, az nem fog romon jól keresni. Akinek megalszik a szájában a tej, azzal nem fogsz agility dobogón állni.
Aztán vannak kutyák, akikkel nem illünk össze. Piszke (lányom kutyája) nagyon nehezen viseli az én nagy hangomat, néha hirtelen türelmetlenségemet. Amikor egy hangosabb szóra elkezdett tőlem rettegni, sokáig annyira feldühített ezzel, hogy még jobban kiabáltam – jó kis ördögi kör. Jó, hogy Piszke nem az én kutyám. Igenám, de a fiam az enyém, és ő is elsírta magát kiskorában, ha rákiabáltam. Adjam el? Alkalmatlan? Hát, meg kellett tanulnom vele másképp beszélni. Piszkével is megtanultam. Sokat tanultam tőle is.
Te mit gondolsz?