Rögtön első edzésen jött Zsuzsi, hogy őt is érdekli – Nancyvel, aki nem merte átugrani az akadályt. Miközben segítettem nekik, rádöbbentem, miért hagyott faképnél éveken keresztül szinte minden versenyen Som. (Akkorra már megoldottam a problémát, úgy, hogy fogalmam sem volt az okáról. )

Aztán sorban jöttek lelkes gazdik, akik még a pórázról sem merték elengedni a kutyájukat. Nem küldtem el őket, sőt, nagyon szeretek nyers kutyákkal dolgozni: még nyitottak, nincsenek rossz beidegződések, nem alakultak ki szokások. Az elsők közül Szilvi a mai napig agility csapatunk tagja.

Aztán egyszer olyan gazdi keresett meg, aki a kutyasuliba sem tudta (nem is akarta) elhozni a kutyáját. Két kicsi gyerek mellett csak arra vágyott, hogy a kutyája ne ugráljon a gyerekekre, lehessenek együtt a kertben. Úgy tippeltem, három hónap alatt megoldjuk. Két alkalom után kicsit félve szólt, hogy nincs már gondja, ne jöjjek többet.

Ezen fellelkesülve most már keresem azokat, akiknek tudok segíteni, akik nem akarnak sportolni, „csak” boldogan együtt élni a kutyájukkal – nekik külön kutyaiskolát indítottam az agility csapat mellett.

Amióta kisiskolás koromban elolvastam Konrad Lorenztől A Salamon király gyűrűjét, azóta tudom, hogy etológus akarok lenni. Aprólékos feljegyzéseket készítettem az erkélyünkön megtelepedett darazsak, a gyerekként kapott zebrapintyek, a később beszerzett különféle egerek életéről, viselkedéséről.

A Gödöllői Agrártudományi Egyetemen már tudományos alapossággal foglalkoztam etológiával: anyajuhok és bárányaik kapcsolatát figyeltem, a témában írt cikknek társszerzője voltam. Egyetemi társammal közösen TDK országos nívódíjat kaptunk kosok agressziójának vizsgálatáért.

Bár munkát végül más területen találtam, szenvedélyem az állatok iránt nem csökkent. Saját kutyáimmal sokféle szakértőtől volt szerencsém tanulni a vadászkutya-képzéstől kezdve az agilityn át az őrző-védőig.

Több mint 20 évet kellett várnom, hogy kutyám lehessen.

Gyöngyvirág teljesen varázslatszerűen lett. A barátomnál laktam egyetem alatt, ott született. Pici korukban persze dédelgettük, szeretgettük a kölyköket, és akkor már lehetett tudni, hogy mi Gyöngyvirággal összetartozunk. Más nem tudta persze, csak mi. Tudtuk azt is, hogy ő más gazdához fog kerülni, mert nekem nem lehet kutyám, hiszen nincs saját kertem, otthon meg nem engedtek kutyát a lakásba, hiába könyörögtem két évtizeden át. Az új helyen (néhány utcával odébb) egész nap ásott. Hamarosan megtalálta az anyja, és kívülről ásott ő is. Látszott, hogy ez így nem megy, hát visszahozták. Akkor már elég nagy volt, nem találtak neki más gazdát, így hát nekem adták, egy feltétellel: ha elköltözöm, viszem magammal. Ez nem is volt kérdés! Így lett mégiscsak kutya a lakásban.

Gyöngy különös kutya volt. Mindenkit szeretett, és mindenki szerette őt is. Kan létére nem verekedett. Szerelme mellett kitartott akkor is, amikor másik szuka tüzelt. De nem volt anyámasszony katonája: többször határozottan fellépett, amikor úgy látta, veszélyben vagyok. Hamar rájött, hogy a jutifalatot azért kapja, mert megcsinálta, amit kértem tőle. Ezután nem fogadta el többé. Az én kedvemért dolgozott, az én örömömet leste. Szinte mindenhová együtt mentünk, rengeteget túráztunk és bicikliztünk együtt, és a városban is sok helyre elkísért. Szerencsénk volt, nagyon jó kutyaiskolát találtunk elsőre (Alsógödre jártunk), ahol Gyöngy sikeres vadászvizsgát is tett.

Amikor külön költöztem, dolgozni kezdtem, vége volt a szabad életnek, szegény Gyöngy egész nap egyedül várt rám. Ekkor elhatároztam, hogy hazaviszem az első szimpatikus kóbor kutyát, aki szembejön. Így is lett: Kökény (kicsi és fekete) a munkahelyem udvarán zavarta a rendet. Kivittem a szomszédos erdőbe sétálni, jól kijöttünk. Hazaszaladtam Gyöngyért, hogy ők is megismerkedhessenek. Visszatérve sehol nem találtam Kökényt. Aztán egyszercsak Gyöngy eltűnt, és együtt kerültek elő. Attól kezdve (két kan!) sülve-főve együtt voltak, soha vita köztük nem volt, akár egy tálból is ettek volna. (Gyöngyvirág kan kutya volt, csak rajta maradt a kölyökkori ideiglenes neve – ami illett rá nagyon.)

Kökény zseni volt. A 10 lépéses nyomon odaszegezett orral tanítás nélkül végigment, felvette a zsákmányt jelképező tyúkot, visszahozta, és letette elém. Csak annyit kellett volna hozzátanítanom, hogy ne tegye le... Labdával motiválva (akkor ez még újdonságnak számított) végigkeresett több fürkészpalánkot, elsőre. Szenvedélyes volt az őrző-védőben. Mindent kihozott a vízből. Feszülten reszketve várt, míg a többiek (köztük pedigrés vadászkutyák) bénáztak, prüszköltek a hideg víztől. Szólni sem kellett, csak elengedtem, és már úszott, és hozta a vadkacsát jelképező bedobott tyúktetemet. Zsenialitásának ellenpontjaként rettenetes kekec volt. Kötözködött, kereste a verekedést.

Kökény érkezése után egy héttel „találtam” a férjemre. Két szabad és boldog év után hátrébb szorultak a kutyák: építkezés, kisbabák... beosztottam, melyik nap melyik kutya kísér el a babakocsi mellett sétálni. Nagyon sokat tudtak, de persze az utca emberének ez nem tűnt fel. Természetesnek látták, hogy a kutyák megállnak a járda szélén, hogy ha kell, szorosan mellettem jönnek, hogy nem keverednek nézeteltérésbe kóbor kutyákkal... Az utca embere attól volt elragadtatva, amit nem is kellett tanítanom: milyen édesen őrzik a babakocsit!

Kökény hányatott ifjúkora nyomait nem sikerült eltüntetni: állandóan szökésben volt, folyamatosan figyelni kellett, nehogy lelépjen. Mivel nem akartam, hogy az utcán kóboroljon, folyton kerítést javítottunk. Amikor végül sikerült áthatolhatatlanná tennünk, Kökény egész nap vonított, és felszakította a bőrét a szökési kísérletek közben. Az állatorvosi asztalon feküdt altatásban, amikor elhatároztam, hogy kiheréltetem. Megszűnt a tomboló vágy, Kökény lehiggadt, 5 évet élt még boldogan. Én meg elhoztam az egyik kölyköt a „szerelmétől”, akinek valószínűleg ő az apja.

Ekkor volt Marci fiam fél éves. Som életének első évében nem találkozott a mieinken kívül más kutyával, nem látott világot. Egy éves korában vittem először kutyasuliba. Vele kezdtem el agilityzni. Együtt tanultuk ki az agilityt, együtt versenyzünk 2003 óta. Eleinte elfutott a pályáról, nem érdekelte sem az agility, sem a labda. Amikor már edzéseken szépen figyelt rám, elmentünk versenyekre. Ott újra kezdődött: rendszeresen otthagyott a pályán. Évekig szenvedtem ettől, nem értettem az okát, nem tudtam, mit csináljak. Végül egy bíró, Alen Marekovic adott tanácsot, aminek segítségével meg tudtam oldani ezt a problémát. Az okát sokkal később, első tanítványom kutyáján keresztül értettem meg: ha izgulok, akkor bizonytalan vagyok – és ki követ egy bizonytalan vezetőt? Ekkor Som már 8,5 éves volt. 12 éves koráig versenyeztünk még együtt.

Piszke nem is az én kutyám. Kriszta lányom éppen egy éve könyörgött kutyáért, amikor barátaink egy kis fekete gombócot találtak az utcán. Hétvégére elutaztak, hazahoztuk a kutyát, így elkötelezettség nélkül megismerkedhettünk vele. Maradt. Somnak – aki akkor már egyedüli kutya volt – kedves társa lett. Féltékenység sem volt, hiszen nem kellett gazdin osztozni.

Koalát 2008. január 17-én találtam az iskola előtt (Marci fiamért mentem). Ott állt az úttesten. Felvettem, odébb tettem (ne itt a kicsik előtt üsse el egy autó). De amikor földet ért, nem állt meg, eldőlt. Akkor láttam meg, hogy egy nagy seb van a combján. Marci unszolni kezdett, hogy vigyük haza (kitől tanulta?). A kutya nyakig sáros volt, nem akartam cipelni. Leguggoltam: „kiskutya, ha most hazajössz velünk, akkor meggyógyítlak, és keresek neked gazdát”. Marci egész úton lehajolva jött, hívogatta. Hazajött velünk. Szivacsot ragadtam... de két perc múlva kiderült, hogy minden szőrszála a tövéig sáros. Fél órát csutakoltam a zuhany alatt, mire már csak kicsit volt koszos. Rutinosan előkaptam a Betadint, a sebbe fecskendeztem egy ml-t. Mind benne maradt. Nagyon mély volt a seb. Estére belázasodott, elvittem állatorvoshoz. Éppen akkor váltottunk, az új doki még nem ismert.

– Hogy hívják?
– Nincs neve, ma találtam.
– Megtartod?
– Dehogy.
– [Kacaj.]

Ahogy gyógyulgatott, kiderült, milyen okos kutya. És kedves. Megszerettük. Maradt. Ő életem első

- hosszúszőrű
- kistestű (9kg)
- szuka kutyája.

Két évvel későbbre terveztem egy 20-25kg-os rövidszőrű kant

Lepke
Egyszercsak azt vettem észre, hogy amikor sétálni megyünk, Koala és Piszke csak ballag mögöttem – semmi rohangálás, semmi előreszaladás, semmi játék. Lehet, hogy van, aki erre vágyik, nekem ez szomorú volt. Elhatároztam hát, hogy – bár két kutyát tartok magam számára a megfelelő mennyiségnek (két kezem van simogatni) – beszerzek egy kölyköt, aki feldobja a hangulatot.
Fiatal kölyköt akartam, akit az anyja után én kezdek tanítani. Vidám, kedves kutyára vágytam – problémákból akkoriban volt elég.
Persze mentett kutyák között keresgéltem… amikor egyszercsak megláttam ezt a fotót, és beleszerettem a szomorú szép szemeibe, a puha füleibe… Igen, fotó alapján józan ember nem visz haza kutyát, kinéztem hát a környéken még 4-5 jelöltet, és nekiindultunk. Lepke maradt utolsónak. Egy disznóólból mentették a Pilis Budai Kutyások, a csípőcsontja el volt törve. Ennek ellenére kedves volt és vidám, és bár termetre jóval nagyobb volt már akkor is, azonnal lefeküdt Koala előtt. Elmentünk egy „próbaútra” az erdőbe, Lepke 10 méteres pórázon. Az enyémek persze elvágtattak. Amikor visszafordultunk, nem szóltam nekik: figyeljenek ők. Lepke viszont megállt, nem jött velünk, hátrafelé figyelt, várta a többieket. Eldőlt a sorsa.
Az első időkben az volt a játék, hogy rohanás, Koala feldönti Lepkét, rágcsálja a nyakát, ezt Piszke megunja, unszolva ugatja őket, aztán rohanás tovább. Mennyei boldogság – bár elég félelmetesen nézhetett ki