Ani gyakori problémával keresett meg: a kutya felugrál, mit lehet tenni? Amikor megérkeztem, azért megdöbbentem: egy hatalmas fiatal németjuhász ugrált egy picike asszonyra, aki enélkül is alig állt a lábán. Nem volt Rexiben agresszió, csak hatalmas életerő, lelkesedés, szeretet. Mindent elsöprő. Ani csak a kerítésbe kapaszkodva tudott talpon maradni.
Ani és Árpi kedves idős házaspár. A házuk előtt szinte haldokló kutyát találtak. Befogadták. Rexi szépen meggyógyult, erőre kapott – túlságosan is nagy erőre.
Első alkalommal minden simán ment: elmondtam nekik, hogy ők tanították meg Rexit felugrálni – persze nem akarattal – azzal, hogy amikor Rexi ugrott a labájáért, azonnal eldobták neki. Ők persze azért dobták el, hogy Rexi utánafusson, és ne ugorjon rájuk, de mit jelentett ez Rexi számára? „Ha meg akarom kapni a labdát, fel kell ugranom.” vagy „Ha elég nagyot ugrok, megkapom a labdát.” Azt kapod, amit jutalmazol: Rexi folyton ugrált.
Az ellenszer „kutyaharapást szőrivel” alapon az volt, hogy egy órán át álltam labdával a kezemben, kibírtam Rexi tolakodását (könnyű nekem, egy fejjel magasabb és sok évvel fiatalabb vagyok Aninál), elviseltem, hogy néha a kezemen keresztül akarta megfogni a labdát, és csak akkor dobtam el neki, amikor – először csak egy pillanatra – leült. Rexi nagyon okos kutya gyorsan megtanulta az új módit, szépen ült a labdáért Aninak és Árpinak is. Hurrá, jobb se kell, már majdnem fejembe szállt a dicsőség, amikor is jött a tél. Ani előtte minden nap játszott Rexivel, szépen haladtunk a helybenmaradással és a bicikliüldözés ügyében is: Árpi már végig tudta tolni a biciklit az udvaron Rexi őrjöngése nélkül. Szóval minden simán ment, mindenki boldog volt. És akkor lefagyott az udvar, Ani nem mert kimenni amúgy sem, félt, hogy elcsúszik. Játékról, labdázásról szó sem lehetett. Rexi energiái viszont nem csökkentek... végül jött a tavasz, és mentem újra, néhány hónap kihagyás után.
Rexi nem örült nekem, hanem morgott, dühöngött, éreztem, hogy csak azért nem harap meg, mert labda van a szájában. Nyilvánvaló volt, hogy Rexi védi a gazdáit: végtelenül hálás nekik, hogy megmentették, ugyanakkor világosan érezte a gyengeségüket, meg volt győződve arról, hogy nem tudják megvédeni magukat. Ez az elszánt védelem párosult a kielégítetlen mozgásigénnyel – így vált Rexi kezelhetetlenné, veszélyessé. Rossz érzés volt, ahogy morogva körözött körülöttem. Viszont minél rosszabb érzés volt, annál fontosabbnak tartottam, hogy megtanítsam Aniéknak, hogyan kezeljék ilyen helyzetben Rexit. Csak álltam nyugalmat színlelve (eleinte még nem kellett színlelni, de egyre inkább igen), és mondtam, mit csináljanak. Minden hiába, a helyzet egyre romlott. Már a kapu felé sandítgattam, fontolgattam, hogy jutok ki innen, amikor Rexi szájából kiesett a labda, és nekem támadt. Nem akart bántani, nem harapott nagyot, csak figyelmeztetett, hogy menjek ki azonnal. Felmértem a helyzetet: nem tudok megküzdeni egy ekkora kutyával, egyszerűen nem vagyok hozzá elég gyors és erős (elkapni sem tudtam volna).
Kimentünk a kapu elé, Rexi teljesen megnyugodott, de én nem. Az nagyon veszélyes, ha egy kertbe a kutya nem enged be idegent: nem tud bemenni adott esetben az orvos, de még a mentős sem! Így nem maradhat. Rexi elajándékozásáról hallani sem akartak, pedig nagyon jó képességű kutya révén biztosan találtunk volna neki olyan gazdit, akivel dolgozhatna. Aludtunk rá egyet. Aggódtam, szomorú voltam, sajnáltam Aniékat, akik éppen egy ilyen kutyát fogadtak be, aki nem illik hozzájuk, de hát én sem adnám oda a saját kutyámat, akit már kigyógyítottam, megszerettem...
Több kutyás ismerősömet felhívtam, mind egyetértettünk a diagnózisban, és abban is: Rexi nem maradhat. Megszerveztem a segítséget, aki megfelelő tudással, fizikummal és védőfelszereléssel rendelkezik, hogy befogja a kutyát, és még talán dolgozott is volna Rexivel...
De Aniék nem adták fel: utánaolvastak, beszélgettünk telefonon, és építettek egy kennelt. Beszoktatták Rexit, mindketten be tudják oda küldeni, és Rexi szépen türelmesen megvárja bent, míg látogató van a háznál. Mennyire egyszerű, igaz? Így elmondva igen, mégis rengeteget tanultam belőle. A legnagyobb tanulság nem szakmai volt, hanem tanulság a szeretet erejéről, arról, hogy nincs lehetetlen. Ani és Árpi példát mutattak mindenkinek: nem kell megválnunk a kutyánktól, ha problémás, még akkor sem feltétlenül, ha a szakértők egybehangzóan veszélyesnek ítélik a helyzetet. Szeretet, rengeteg munka, némi áldozatvállalás kell csak. CSAK.
Hozzászólások
Vendég (nem ellenőrzött)
2012.08.31. 09:28 - Permalink
Ez egy igazi sikertörténet! Gratulálok, hogy az érzelmi hullámok után (félelem, aggodalom, pánik, kétségbeesés) tudtatok egy frappáns, praktikus és kreatív megoldást találni. Ez nem csak a szeretet diadala, hanem az értelemé is!
Juli
2012.08.31. 12:55 - Permalink
„Az értelemé is”, igen: mindannyian megtettük, ami tőlünk telt – a gazdik a legtöbbet. És Rexi is valahogy felfogta, hogy mi a tét, és csodálatosan gyorsan elfogadta a kennelt, azt, hogy ott higgadtan „fogadja a vendégeket”. Fantasztikus embereket és kutyát ismertem meg!
Vendég (nem ellenőrzött)
2012.08.31. 12:23 - Permalink
Nagyon tanulságos volt. Szívesen olvastam.
Szilvi (nem ellenőrzött)
2012.08.31. 12:50 - Permalink
Ez végre egy felelős állattartás!!!
Gratula a gazdiknak! Mindenképpen jobb helye van, mint az utcán, bár azért egy fiatal német juhász séta és aktív mozgatás nélkül nem lehet túl boldog :( Megértem, hogy nem akartak megválni tőle...
Juli
2012.08.31. 13:06 - Permalink
„egy fiatal német juhász séta és aktív mozgatás nélkül nem lehet túl boldog” – ettől én is féltem, Szilvi, amikor azt tanácsoltam, hogy keressünk új gazdát Rexinek. Most viszont azt látom, hogy nem szenved hiányt, hiszen minden nap többször labdáznak vele, és ha nem is sétál (elég kevés kutyának adatik meg a szabad séta ma Magyarországon), azért rohangál a kertben a labda után, és rengeteg szeretetet és figyelmet kap – ami talán fontosabb is, mint egy gyors séta (főleg pórázon).
Amikor Kökény meghalt, fellobbant bennem a lelkifurdalás, hogy milyen keveset tudtam vele dolgozni. Akkor vígasztaltak azzal, hogy nélkülem meg sem érte volna a felnőttkort. Rexi is meghalt volna, súlyos fájdalmak között, magányosan az út szélén, ha Ani és Árpi nem fogadják be, nem gyógyíttatják. Rexi háláját látnod kellene: azt hiszem, szívesen feláldozza a sétáit azért, hogy velük élhessen.
Svan (nem ellenőrzött)
2013.05.20. 13:17 - Permalink
Szuper a blog imádom ^^
Kudar György (nem ellenőrzött)
2017.11.17. 21:51 - Permalink
Kedves Juli!
Igaz nem pontosan ilyen az én esetem, de a kutyák okossága tényleg fantasztikus.
Sok évvel ez előtt nagymamámmal éltünk, városi lakásban, egy német-juhásszal. Nem túl nagy, de a nagyi vasággyal 40kg, szóval nem voltak egy súlycsoport.
Ha én vittem le a kutyát sétálni húzott, sietett, remegő inakkal várta, hogy kiérjünk a Városligetbe, ahol elengedtem és jót játszottunk.
Egy alkalommal a megbeszélt időtől később érkeztem és nem vártak meg a sétával, a nagyi levitte a kutyát. Én a sarkon ép befordultam, amikor tőlem kb 100m-re kiléptek a kapun, a pórázon a kutyával. Földbe gyökerezett a lábam a látványtól. A póráz lazán lógott közöttük és amikor a kutya észrevett, akkor sem rántotta el a nagyit.
Kb 30 éve tartok kutyát, nagytestű, különböző fajták, olykor többet is. Egy jó ideje már kertes házban. Meggyőződésem, hogy sokkal többet tudnak a kutyák, mint amit feltételezünk róluk.
Én is olvastam Csányi Vilmos könyvét Bukfenc és Jeromosról. Nekem az jött le, minden tudományos magyarázat mellett, hogy csak szeretni kell őket és hagyni, hogy önmagukat adják. Az egy csodás dolog, amikor egy kidobott, talált német-dogot sétáltat az ember egy esernyőről származó, arasznyi kis szalaggal, póráz gyanánt. és nem hogy elszökne de ha elengedtem nem távolodott el 10 lépésnél messzebb.
No befejezem, mert biztos más is tudna hasonló élményekről beszámolni.
Köszönöm azt a sok kedvességet és az állatok iránti elkötelezettséged, ami a soraidból árad.
Üdvözlettel:
Kudar György
Te mit gondolsz?