Ami, Andi és a kutyasuli

Mindenki jutalomért dolgozik. Nekem a legnagyobb jutalom, amikor egy-egy tanítványom megosztja velem a legbelső érzéseit.
Meghatott Andi története. Nem is tudtam, hogy ennyire félt. Éreztem, beszéltük is többször, hogy van benne tartás, de hogy ilyen mély gyökerei vannak... Ennek fényében még különösebben tisztelem azért, ahogyan végigment az úton!
Külön örülök, hogy általa előtérbe került egy olyan lehetőség, amit eddig csak ritkán volt alkalmam ajánlani másoknak: ha megismered a kutyák világát, a gondolkodásukat, az érzéseiket, akkor elmúlik a félelmed.

Andi levele, amit engedélyével most megoszthatok veled is:

Kedves Juli!

Már rég készülök írni neked egy igazi sikertörténetről, egy olyan történetről, mely segítséged nélkül nem is lenne. Ez a történet egy kutya és egy ember barátságáról szól.

Az élet Amival

Hol is kezdjem… volt egyszer egy kislány, aki annyira félt a kutyáktól, hogy még dokihoz is elvitték szülei mert dadogni kezdett! Ezt a félelmet sok-sok évig nem tudtam kinőni. Képes voltam átmenni az utca túloldalára, ha kutyát láttam.

Aztán 40 évesen egy szép októberi napon hozzánk került Ami, az American Staffordshire Terrier. Bevallom, nem volt szerelem első látásra, párom választotta. Két és fél hónapos volt Ami, mikor hazahoztuk, pici, cuki, játékos, de én csak azt láttam benne, hogy nagy, félelmetes, agresszív és biztos veszélyes lesz. Elkezdtem olvasni a kutyákról, nevelésről, és eldöntöttem, bizony kutyasuliba viszem Amit, és megpróbálom nevelni.

Rátaláltam Julira, és már az első telefonbeszélgetéskor éreztem, hogy Ö az én emberem, semmi kétség. Már az legelső órán Juli sokat tanított, mondta, mire figyeljek, mit hogyan csináljak, kaptam házit is és elkezdődött egy hosszú tanulási folyamat. Minden órán új dolgokat tanultunk Amival. Együtt tanultunk, együtt fejlődtünk, megismertük egymást. Rájöttem, hogy nagyon imádom ezt a kis majmot, aki mellettem cseperedik fel. Az első pár alkalommal még nagyon bizonytalan voltam, és ezt Ami érezte. Emlékszem, hogy egy behívásos játék alkalmával füle botját sem mozdította, konkrétan körbe rohangáltam utána a pályán, és Ő csak nézett rám, s mintha azt mondaná: gyere, csak, gyere, úgysem kapsz el Szinte sírva mentem haza, de mégsem adtam fel, bíztam Amiban, Juliban, és újra eljöttem a suliba. Eltökéltem magam, hogy majd most én beleállok, és jó lesz, és megcsinálom! Juli folyton mondta, mit, hogyan, mire figyeljek, mindig kaptam visszajelzést. Az egyik edzésnél megtörtént a csoda, felnőttem a feladatra, és ezt Ami is észrevette. Ettől a perctől kezdve már teljesen más volt a viszonyunk, és azóta minden egyes percet élvezek, amit Amival töltök. A sikerek pedig szinte mindennaposak. Ez nagy részben Julinak az érdeme, aki végig irányított és tanított.
Egyik órán Juli jelezte, hogy most bizony póráz nélkül megyünk majd hátra a tanyavilágba. Én ettől nagyon megijedtem, de bíztam Juliban és Amiban, és nekivágtunk. Számomra az a nap volt a csúcs, életem egyik legszebb élménye. Leírhatatlan élmény, mikor ember és kutya ennyire bízik egymásban, és ilyen jól tudnak együttműködni, szinte egy nézésből megértettük egymást Amival. Ami végig póráz nélkül szinte mellettem jött, ha kicsit elcsatangolt, első hívásra jött. Ezt az élményt azóta is mesélem mindenkinek. Ami a legjobb barát, társ, amit ember kívánhat!

És most jön élete második nagy élménye: ma elmentünk a szokásos sétára, kint a földeken... és Ami nagyon izgatott volt, mint mindig. Már rég óta tervezem Őt elengedni póráz nélkül ezen a szakaszon, de eddig sosem mertem, mindig féltem: Jaj mi lesz ha elmegy, hisz annyira húz, mintha világgá akarna menni. De most... nagy levegőt vettem, körbe néztem, senki jobbról, senki balról ... és egy határozott mozdulattal levettem a pórázt Amiról, s mondtam neki: Mehetsz! És lásd csodát ... nem tűzött el, jött-ment körülöttem, vissza-visszajött, megnézte, megyek-e, ha kicsit eltávolodott... visszanézett: Jön a gazdi? Egyszóval én sétáltam a pórázzal a kezemben, Ami meg szabadon. Ami láthatóan boldog volt, én meg attól, hogy Ő boldog! Én ezt az érzést nem tudom leírni. Bízom a kutyámban, ismerem Őt, tudom Ő is bízik bennem! Félelmetesen jó érzés!

Juli, ezúton szeretném megköszönni, hogy idáig eljutottunk, nem volt könnyű, de megérte, minden percét élveztem és persze folytatjuk, hisz nekem is, meg Aminak is élmény az óra.

Kedves Andi!
Azon kevesek egyike vagy, akik végigcsinálták! Eljutottál a bizalomig - méghozzá nem is nulláról, hanem a félelem mínuszából. Ez fantasztikus! Örülök, hogy látod; látod magadat, az utadat, és amellett, hogy látod magad előtt a következő feladatokat, meg tudsz állni egy pillanatra, és élvezni, amit eddig elértél.
Köszönöm, hogy mindezt megosztottad velem, és hogy megoszthatom másokkal - remélem, általad még több embernek - és kutyának - tudok segíteni, jobbá tenni a kapcsolatukat, az életüket!