Kutyásnak születtem

 

Vannak, akik „gyárilag” kutyások. Az ilyen ember 2 éves korában végigsimogatja a környék kutyáit, betanítja az aranyhörcsögöt, mindenféle „vad” kutyákkal kapcsolatot talál. Ilyen vagyok én is.

Úgy sétálok a kutyáimmal, ahogy gyerekkoromban a képzeletbeli kutyámmal: póráz és nyakörv nélkül szépen jönnek velem. Néha előreszaladnak, néha mellettem ügetnek, az út szélén megvárnak. A mezőn messze elkalandoznak, de első szóra rohannak hozzám.

Ha idegen kutyával találkozunk, akkor is póráz nélkül ismerkedünk. Van, hogy nagy rohangálás lesz az ismeretségből, van, hogy csak szaglászás. Verekedés soha. Hiszen ismerem a jelzéseiket, és az első gyanús morgásra, mozdulatra magamhoz hívom őket.

25 évet kellett várnom, hogy kutyám lehessen – addig elolvastam minden fellelhető szakkönyvet. Akkor még nem volt sok.
Az első kutyám teljesen varázslatszerűen lett. Akkor már kész tervem volt, listám arról, mi mindent akarok neki megtanítani, ezekhez milyen vezényszavakat fogok társítani.

A babakocsi mellett mindig vittem magammal egy kutyát a napi sétáinkra. Amikor a fiam másfél éves lett, rátaláltam az agilityre – azóta is fogva tart. 2009-ben kezdtem saját csapatomat tanítani Jászberényben. Sok agility edzővel ellentétben én szívesen látom a teljesen kezdő kutyákat és gazdáikat is. Így szembesültem sok olyan kérdéssel, amiről itt a honlapomon is olvashatsz.