Kutyáim

 

Több mint 20 évet kellett várnom, hogy kutyám lehessen.

Gyöngyvirág Gyöngyvirág teljesen varázslatszerűen lett. A barátomnál laktam egyetem alatt, ott született. Pici korukban persze dédelgettük, szeretgettük a kölyköket, és akkor már lehetett tudni, hogy mi Gyöngyvirággal összetartozunk. Más nem tudta persze, csak mi. Tudtuk azt is, hogy ő más gazdához fog kerülni, mert nekem nem lehet kutyám, hiszen nincs saját kertem, otthon meg nem engedtek kutyát a lakásba, hiába könyörögtem két évtizeden át. Az új helyen (néhány utcával odébb) egész nap ásott. Hamarosan megtalálta az anyja, és kívülről ásott ő is. Látszott, hogy ez így nem megy, hát visszahozták. Akkor már elég nagy volt, nem találtak neki más gazdát, így hát nekem adták, egy feltétellel: ha elköltözöm, viszem magammal. Ez nem is volt kérdés! Így lett mégiscsak kutya a lakásban.

Gyöngy különös kutya volt. Mindenkit szeretett, és mindenki szerette őt is. Kan létére nem verekedett. Szerelme mellett kitartott akkor is, amikor másik szuka tüzelt. De nem volt anyámasszony katonája: többször határozottan fellépett, amikor úgy látta, veszélyben vagyok. Hamar rájött, hogy a jutifalatot azért kapja, mert megcsinálta, amit kértem tőle. Ezután nem fogadta el többé. Az én kedvemért dolgozott, az én örömömet leste. Szinte mindenhová együtt mentünk, rengeteget túráztunk és bicikliztünk együtt, és a városban is sok helyre elkísért. Szerencsénk volt, nagyon jó kutyaiskolát találtunk elsőre (Alsógödre jártunk), ahol Gyöngy sikeres vadászvizsgát is tett.

Gyöngy és Kökény Amikor külön költöztem, dolgozni kezdtem, vége volt a szabad életnek, szegény Gyöngy egész nap egyedül várt rám. Ekkor elhatároztam, hogy hazaviszem az első szimpatikus kóbor kutyát, aki szembejön. Így is lett: Kökény (kicsi és fekete) a munkahelyem udvarán zavarta a rendet. Kivittem a szomszédos erdőbe sétálni, jól kijöttünk. Hazaszaladtam Gyöngyért, hogy ők is megismerkedhessenek. Visszatérve sehol nem találtam Kökényt. Aztán egyszercsak Gyöngy eltűnt, és együtt kerültek elő. Attól kezdve (két kan!) sülve-főve együtt voltak, soha vita köztük nem volt, akár egy tálból is ettek volna. (Gyöngyvirág kan kutya volt, csak rajta maradt a kölyökkori ideiglenes neve – ami illett rá nagyon.)

Kökény zseni volt. A 10 lépéses nyomon odaszegezett orral tanítás nélkül végigment, felvette a zsákmányt jelképező tyúkot, visszahozta, és letette elém. Csak annyit kellett volna hozzátanítanom, hogy ne tegye le... Labdával motiválva (akkor ez még újdonságnak számított) végigkeresett több fürkészpalánkot, elsőre. Szenvedélyes volt az őrző-védőben. Mindent kihozott a vízből. Feszülten reszketve várt, míg a többiek (köztük pedigrés vadászkutyák) bénáztak, prüszköltek a hideg víztől. Szólni sem kellett, csak elengedtem, és már úszott, és hozta a vadkacsát jelképező bedobott tyúktetemet. Zsenialitásának ellenpontjaként rettenetes kekec volt. Kötözködött, kereste a verekedést.

Kökény érkezése után egy héttel „találtam” a férjemre. Két szabad és boldog év után hátrébb szorultak a kutyák: építkezés, kisbabák... beosztottam, melyik nap melyik kutya kísér el a babakocsi mellett sétálni. Nagyon sokat tudtak, de persze az utca emberének ez nem tűnt fel. Természetesnek látták, hogy a kutyák megállnak a járda szélén, hogy ha kell, szorosan mellettem jönnek, hogy nem keverednek nézeteltérésbe kóbor kutyákkal... Az utca embere attól volt elragadtatva, amit nem is kellett tanítanom: milyen édesen őrzik a babakocsit!

Kökény hányatott ifjúkora nyomait nem sikerült eltüntetni: állandóan szökésben volt, folyamatosan figyelni kellett, nehogy lelépjen. Mivel nem akartam, hogy az utcán kóboroljon, folyton kerítést javítottunk. Amikor végül sikerült áthatolhatatlanná tennünk, Kökény egész nap vonított, és felszakította a bőrét a szökési kísérletek közben. Az állatorvosi asztalon feküdt altatásban, amikor elhatároztam, hogy kiheréltetem. Megszűnt a tomboló vágy, Kökény lehiggadt, 5 évet élt még boldogan. Én meg elhoztam az egyik kölyköt a „szerelmétől”, akinek valószínűleg ő az apja.

Som Ekkor volt Marci fiam fél éves. Som életének első évében nem találkozott a mieinken kívül más kutyával, nem látott világot. Egy éves korában vittem először kutyasuliba. Vele kezdtem el agilityzni. Együtt tanultuk ki az agilityt, együtt versenyzünk 2003 óta. Eleinte elfutott a pályáról, nem érdekelte sem az agility, sem a labda. Amikor már edzéseken szépen figyelt rám, elmentünk versenyekre. Ott újra kezdődött: rendszeresen otthagyott a pályán. Évekig szenvedtem ettől, nem értettem az okát, nem tudtam, mit csináljak. Végül egy bíró, Alen Marekovic adott tanácsot, aminek segítségével meg tudtam oldani ezt a problémát. Az okát sokkal később, első tanítványom kutyáján keresztül értettem meg: ha izgulok, akkor bizonytalan vagyok – és ki követ egy bizonytalan vezetőt? Ekkor Som már 8,5 éves volt.

Piszke Piszke nem is az én kutyám. Kriszta lányom éppen egy éve könyörgött kutyáért, amikor barátaink egy kis fekete gombócot találtak az utcán. Hétvégére elutaztak, hazahoztuk a kutyát, így elkötelezettség nélkül megismerkedhettünk vele. Maradt. Somnak – aki akkor már egyedüli kutya volt – kedves társa lett. Féltékenység sem volt, hiszen nem kellett gazdin osztozni.

Koala Koalát 2008. január 17-én találtam az iskola előtt (Marciért mentem). Ott állt az úttesten. Felvettem, odébb tettem (ne itt a kicsik előtt üsse el egy autó). De amikor földet ért, nem állt meg, eldőlt. Akkor láttam meg, hogy egy nagy seb van a combján. Marci unszolni kezdett, hogy vigyük haza (kitől tanulta?). A kutya nyakig sáros volt, nem akartam cipelni. Leguggoltam: „kiskutya, ha most hazajössz velünk, akkor meggyógyítlak, és keresek neked gazdát”. Marci egész úton lehajolva jött, hívogatta. Hazajött velünk. Rutinosan szivacsot ragadtam... de két perc múlva kiderült, hogy minden szőrszála a tövéig sáros. Fél órát állt a zuhany alatt, mire már csak kicsit volt koszos. Rutinosan előkaptam a Betadint, a sebbe fecskendeztem egy ml-t. Mind benne maradt. Nagyon mély volt a seb. Estére belázasodott, elvittem állatorvoshoz. Éppen akkor váltottunk, az új doki még nem ismert.
– Hogy hívják?
– Nincs neve, ma találtam.
– Megtartod?
– Dehogy.
– [Kacaj.]
Ahogy gyógyulgatott, kiderült, milyen okos kutya. És kedves. Megszerettük. Maradt. Ő életem első
- hosszúszőrű
- kistestű (9kg)
- szuka kutyája.
Két évvel későbbre terveztem egy 20-25kg-os rövidszőrű kant